… 1945. április 4-én fejeződtek be hivatalosan Magyarországon a második világháborús harci cselekmények, szovjet hadijelentések szerint a Vörös Hadsereg kiűzte az utolsó német egységeket. Ezt a napot 1950-től a rendszerváltásig a felszabadulás napjaként ünnepelték, jóllehet újabb kutatások szerint az ország nyugati térségében még egy hétig tartottak a harcok.

… Az április 4-ei dátum a Szovjet Tájékoztató Iroda közlése alapján került a magyar történelemkönyvekbe. Egyes történészek szerint a magyarországi hadműveleteket irányító Tolbuhin marsall azt az utasítást kapta Sztálintól, hogy április 4-ére foglalja el Bécset. Miután ez nem történt meg, a marsall a nyugat-magyarországi Nemesmedves község aznapi elfoglalása után arról számolt be a főhadiszállásnak, hogy befejezte a magyar területek birtokbavételét. A valóságban a németek csak április 11-én kezdték kiüríteni az utolsó magyarországi falvakat: a Rábafüzeshez tartozó hegyközséget, a közeli Szentimre-telepet és Magyarbükköst. Az összefüggő arcvonal április 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Kapuy- és Dénes-majornál hagyta el Magyarország területét.
[Forrás: Múlt-Kor.hu]

Mi a mai napon, a holnapi nap előestéjén, a mai nap másnapján, azaz – a jövő történészei kedvéért – 2024. április 3-án indultunk végrehajtani a saját magunk által kitűzött feladatokat minden körülmények között végrehajtani.
A célterület: Villánykövesd, Pince sor 13., Tiffán Imre és Fia Kft. [Természetesen, a területet alaposan feltérképeztük, kizárólag biztonsági okokból; a mostani akció a sorban a huszonharmadik volt, minden évben, április 3-án – dr. Seregélyesi János barátunk beszámolóiból elcsenve a szófordulatot – a többit megbeszéljük a Tiffán és Fia Pincészetében.]

Természetesen, nem dőltünk be mindjárt az elsőre a MÁV azon elterelő műveletének, hogy az eddigi, jól bevált Bzmot helyi motorcsühögő helyett (igaz, az álcázás miatt szintén piros színben) a pécsi Főpályaudvarról 15:36-kor induló vonatként egy , a fővárosiak által levetett, járművet állított ki, ami teljesen egy kulturált vonat benyomását keltette nem csak kívülről, hanem belülről is.

Kasó Tamás barátunk 23-szoros, kiváló szervezését dr. Lustyik György barátunk magához ragadta, azt gondolván, hogy majd nem háromszor, hanem négyszer is vehet a majdani – már tudjuk – veretes pörköltből, vagy ahogyan a csapatunk titkos nyelvén mondjuk: pörkűttből (amit, természetesen, kanállal kell fogyasztani, és a végén méltóztatunk puha kenyérkével tunkúni!).

Nem, nem sikerült, ugyanis, már az első kettőt követően, mint a harci duda, úgy elteltünk az ínyünket simogató ízektől.

Nade, kicsit visszatérve az indulási oldalra, a 6. vágány mellé, ahol gömbölyded Piroska várakozott az indulásra (gyakorlatilag ránk, hisz’ a masinisztán, és rajtunk kívül, ha kettő eltévedt lélek volt, akkor sokat mondunk).

Tehát, mindenre felkészülvén, a MÁV új Piroskája ellen mi ugyancsak pirosba öltözött egységeinket vetettük be; Szentiványi Laci és Keresnyei Kesu János barátainkat ugyancsak pirosba jelenítettük meg, ha az ellenség esetleg már itt, akkor mi résen legyünk.

Pécsudvarnál felszállott kéttagú különítménnyel erősítettünk – dr. Kállai Sándor Kincstárnok barátunk nem zsoldott hozott magával, hanem Kokó Kovács István barátunkat, a volt és újraalakulóban lévő kisbéri klub egykori és jövendőbeli (?) vezetőjét, akit kitörő ovációval fogadtunk, hiszen tudtuk, hogy harcunkhoz minden torokra szükségünk lesz. (Kitekintve kicsit a történelmi küzdelmünkből: a kisbéri klub felbomlásának egyik fő oka az volt, hogy az egyesületi formához nincsenek elegen, de azóta is összejárnak, és örömmel vették dr. Lustyik György úrnak, a NACH (Nemzeti Ambassador Club Magyarország) megbízott elnökének vezérletével zajló Szövetség újraalakulását, ahol a kis létszámú közösségeknek, civil társaságként, is helye van. Az IAC (International Ambassador Club, vagyis a Nemzetközi Ambassador Club) minimális taglétszámként 6 főt ismer el regionális klubként, és a magyar jogi szabályozás szerint a civil társaság formát lehet ehhez társítani, hogy a megújuló Szövetségnek tagjai lehessenek.)

Térjünk vissza csatánk helyszíneire; értelem szerint, a csendes készülődés jellemezte az utazás, egyedül az okozott némi izgalmat, hogy a kalauz néni leszállítja-e, vagy legalább megbünteti-e Somát (dr. Kállai Sándort), mivel Barátunk a személyi iratait otthon felejtette, és nehezen tudta bizonyítani, hogy nyugdíjas, aki ingyenesen utazhat. Mi hiába mondtuk, hogy potyautas, megbüntetni szíveskedjék! – Soma készült váratlan harctéri eseményekre is, és a telefonjában tárolt személyi iratainak képével igazolta, hogy ő azonos önmagával.

Kis Csapatunk alaposan betanulta korábban a helyszínt, így nem érhetett bennünket meglepetés, de azért elővettük a környék részletes térképét, hogy a visszafelé útra is memorizáljunk, elvégre a Vasútállomástól a Pince sor 13-ig 331 m (a térkép szerint), de a visszaút távolságát soha, senkinek nem árultuk még el. És, most sem fogjuk! De betanultuk. Előre. Biztos, ami biztos!

Tapasztalt vezetőink magukhoz ragadták a kezdeményezést, és egy átkaroló művelettel mindenkit a helyes irányba állítottak, útnak indítottak mindenkit, hogy szivárogjanak a célponthoz, de nagyon gyorsan, hiszen várhatóan saját kisüsti-zápor fogad bennünket. És minő véletlen, huszonharmadszor is saját főzésű kisüstijeikkel (kb. a tizenhatodik féle, csak a minőség maradt állandó!) várt bennünket házigazdánk Tiffán Imre. A csapat egy percet sem habozott, az előrenyomulás érdekében  az első akadályt leküzdötte, és haladt kitűzött célja, a teljes kulinaritás ünneplése érdekében.

Természetesen, ahogyan mindig, a harcálláspontunk remekül lett kialakítva, Lustyik Gyuri barátunk és Tiffán Imi remek előkészítő munkát végeztek; a nagy asztalon, amelyet 16-an ültünk körbe, a terítékek mellett a házi káposzta integetett, a tavasz kis hírnökei több csokorban bólogattak felénk (úgyis, mint a Portugieser, a Merlot, meg a kis Chardonnay), kis tányérkákon az elmaradhatatlan stifolder- és sajtkockák, a bemelegítéshez. A kisméretű, üveges házi szóda ugrásra készen várakozott, hátha hirtelen tüzet kell oltania valamikor.

Miután lekabátoltunk, a kiskunyhóban elrendeztük a folyó ügyeket, elfoglaltuk helyeinket, hiszen elsőnek a csapatülés (akarom mondani a klubnap) hivatalos dolgait kellett megbeszélnünk; dr. Sárszegi Zsolt Elnök úr rövid, lelkesítő beszédét követően a Csapat kialakította a megújuló Szövetséggel kapcsolatos álláspontját, amelynek lényege az, hogy szívvel lélekkel támogatjuk a dr. Lustyik György barátunk vezérletével, Szentiványi László és dr. Kállai Sándor barátaink csapatmunkájából megszületett, dr. Lustyik György által minden magyarországi klubbal személyesen ismertetett tervezet megvalósítását, az „Az Ambassador Egyesületek, Alapítványok és Civil Társaságok, azaz a Civil Szervezetek Szövetségének újjáalakulását”.

Az eddig Civil társaságként működő Nemzeti Ambassador Club Magyarország ezzel egy lépcsőfokkal feljebb lép a hazai és a nemzetközi létben, és a Szövetség a zászlajára az Ambassador Klubok számának gyarapítását tűzte elsődleges célként.

A fő napirend lezárását követően néhány kisebb horderejű dolgot tisztáztunk, majd kezdetét vette az igazi „kard-ki-kard!”; először az utóbbi 15 év egyik leges-legfinomabb pörkűtjét tájoltuk bélésünkbe, a könnyű, év elejei borok kíséretében, majd fogtuk kalapjainkat, kabátjainkat, de leginkább poharainkat, hogy a pokol fenekére szálljunk a Sátánnal megküzdjünk – irány a hordók hazája, a bortrezorok ármádiája, a Tiffán borok története, és a borkóstoló! „Kóstoló és Visszakóstoló Fiai vagyunk…”

Köszönjük szépen Seres László és Kasó Tamás Barátainkat, hogy az itt lévő bortrezorjuk legfőbb kincseinek egyikét, egy-egy palack igazán főnemesi nedűt a Társaság rendelkezésére bocsájtottak, közvetlenül a visszaindulás előtt. A hatás frenetikus volt, pont ennyi hiányzott mérhetetlen jókedvünkhöz, meg, persze, az a kis túrós-, meg meggyes rétes, amivel a házigazdáink elbúcsúztak tőlünk.

Hazafelé a vonat már saját kerekein is hazatalált, nem zökkentette ki pályájáról az sem, hogy a fehérbor-, a rozébor-, és a vörös borok elleni hadászati egységeink úri fiúk dalárdájává alakult. Mivel – mindenki szerencséjére – a masinisztán, meg a kalauznőn, meg rajtunk kívül más nem tartózkodott a térben, nótázhattunk, hogy majd kidőlt a személyvagon oldala, megihattuk a hazára vásárolt, ajándéknak szánt üveg borok kisebbik nagyobb hányadát, mert azok nagyon kellettek a hangoláshoz.

Szép, és tartalmas délután volt! Barátokkal, programokkal, kvaterkázásokkal, napsütéssel, madárcsicsergéssel, vonatzakatolással. Még szép, hogy 2025. április 2-án, szerdán, megint jövünk, és felszabadítjuk szívünket, lelkünket, szárnyalni hagyjuk jókedvünket, egymás hátát lapogatva búcsúzunk, és szinte minden klubnapon megemlékezünk a villánykövesdi „csatáról”: „Emlékszel, demilyen jó volt?!„

The End   Season 24 is coming soon

FIGYELEM!

További képek az Ambassador Club Pécs tagjai számára a Google tárhelyen a Villánykövesd 2024-04-03 mappában elérhetőek